Az eső patakokban folyt, a szellő minden könnyét elnyelte a fűben ülő fiúnak. A temető fuldokolt az ürességtől, egy márványlap szinte ragyogott a többi között. Friss és fiatal volt még, pont mint az illető, akinek a nevét magán viselte. Jimin, száját összeszorítva pillantott az előtte álló sírkő egy sorára.
"Élt huszonhárom évet"
A szemei előtt elterülő táj homályossá vált,ám ezúttal nem a kiszabaduló könnycseppek miatt. Az eső sem esett, az idő kitisztult, a szőke hajú fiú immár máshol járt. Apró mosoly szaladt át arcán mikor kiszúrta a kertben szaladgáló két gyermeket. A fiú pufók arcát izzadság lepte el ahogy a kislányt próbálta utolérni. Szinte sosem tudta elkapni őt, azonban mikor végre sikerült, mégis elengedte. Sőt, ellökte magától.
Újabb kép jelent meg előtte. Még mindig tisztán élt emlékeiben a csalódott arc, amit Cho viselt aznap. Már nem voltak sem ártatlanok, sem 6 évesek. Felnőttek és a hosszú évek elteltével már nem csak legjobb barátok voltak, szerették egymást, szerelemből. Makacsok voltak mindketten, sosem adták fel, pont ezért voltak a legjobb motiváció a másik számára. Nem volt semmi titkolni valójuk, mindig támogatták egymást mindenben.
A vörös hajú lány volt az akit a meghallgatás után, a folyosó padlóján talált, egy csokival a kezében, amit neki szánt. Sosem hagyta, hogy Chim elsüllyedjen a fájdalomban. Szörnyű volt látni mikor a fiú képtelen volt tükörbe nézni és az evést is hanyagolta. A leghelyesebb férfit látta benne mindig, senki mégcsak a nyomába se érhetett. Remélte, hogy egyszer erre az énekes is rajön.
Jimin, a nőt szúrta ki leghamarabb élete első nagykoncertjén, és az ő kezében pihent a Bangtan Boys első albuma is. Olyan áhítattal és mély szeretettel figyelték mindig egymást, képtelenek voltak egymás nélkül élni vagy létezni. Cho anyukája, Helen mindig azt mondta, őket a sors is egymásnak teremtette.
Jimin megrázta a fejét, újra a fűben találta magát. A szép emlékeket befedte egy szomorú , pont úgy mint az elhullott falevelek a vizes pázsitot. Az órájára pillantott és lassan felállt, behunyva szemeit.
Elméje akaratlanul, de ismét utazásra hívta, ám most csupán egy apróság változott. Az időjárás hasonlóan borzalmas volt, a késői órák is stimmeltek, azonban most egy felnőtt, női alak közeledett felé. Január másodika volt aznap, Cho-n egy barna szövetkabát pihent, ami szinte teljesen belepte apró termetét. Bár Jimin tudta, ez csak egy emlék, mégis úgy érezte, ismét megtörténik az a szörnyű esemény.
A csend úgy ereszkedett rájuk akkor, mint egy áttörhetetlen fal. Egyikük sem tudta mit kéne mondania vagy tennie. Úgy álltak egymással szemben, mint az idegenek. A lány szemei könnyel teltek meg, majd halkan kifújta a levegőt. A fiú szomorúan figyelte kedvesét, várva annak szavait. Hova lett az a hihetetlen gyerekpáros?
"A harmadik,Jimin.Ez már a harmadik karácsony ahol nem voltál mellettem. Tudod, mikor láttalak utoljára? Nyolc hónapja és két hete. Fájdalmas és magányos idő volt ez."
Nehezen kezdett el beszélni, mintha gombóc lett volna torkában. Szerette nézni barátja gyönyörű szemeit, de most képtelen volt rá. Úgy érezte szíve éppen abban a pillanatban törik darabokra. Nagy levegőt vett, letörölte könnyeit és nehezen ugyan, de tovább beszélt.
"Néha rám tör a féltékenység. Mikor látom azokat a videókat, csak arra tudok gondolni, hogy egy idegen lány többször ölelhette meg életem párját, mint én. Vagy mikor egy gyönyörű és csinos idollal flörtölsz, aki bele illik a világodba, jobban mint én valaha is fogok. Szeretlek és ez sosem fog elmúlni. Az életem része maradsz örökre, mindig hozzád fogok tartozni,de ezt képtelen vagyok tovább csinálni."
**
A hangos zokogásra még a madarak is felfigyeltek,szinte látták a múlt képeit, azt, hogyan fordított hátat és sétált el a fiú szerelme.
Egy, a temető mellett elhaladó autó szirénájának hangja repítette vissza a hideg valóságba. Zaklatottan kezdett forgolódni, a lányt keresve, de sehol nem találta,nem véletlenül. Ismét október volt, az év kezdete rég elmúlt. Tekintete vissza vándorolt az emléktáblára amit két nappal azelőtt helyeztek ki, október huszonnyolcadikán. A bűntudat mardosta lelkét, szinte fizikálisan emésztette fel és a messze szóló mentőautó hangja még inkább rásegített előtörő pánikrohamára. Lábait kapkodni kezdte, egyiket a másik után, minél előbb elakarta érni a buszmegállót. Tudta, hogy veszélyes számára a tömegközlekedés, de nem érdekelte. Képtelen volt akár csak rápillantani az autókra, hiszen egy olyan vette el tőle Cho-t.
Emlékezett mennyire szerettek a lány nagyapjának régi kocsijával járni Busan külvárosát. De ezek az emlékek mind elvesztek. Pont mint ő. A fiú legdrágább darabja. Lelkének része .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése