Taeyeon

 Teodóra emlékére 🖤

– Csak vicceltem. Tényleg azt gondoltad, hogy a barátomnak tartalak? Egy olyat, mint amilyen te vagy?

Harsány nevetés tört fel, Jihyo pedig hátra dobta szuperül beállított szőke haját. Taeyeon zsíros haja mögé bújva zokogott, én pedig összeszorult torokkal figyeltem őket a hátsó padból. Sokszor megvédtem már, most mégsem tettem semmit. Az osztály mindig a többség felé húz, barátaim száma pedig megfogyatkozott, amint elkezdtem beavatkozni a lány bántalmazásakor. Senki nem mert szembeszállni a csipet-csapattal, most először én sem. Ugyan most nem én voltam bántva, mégis a szívem majd kiugrott a helyéről. Az egyetlen, ami megnyugtatott, hogy az arcom nem tükrözte lelkem kínzó fájdalmát. 

"Nem sírhatsz, nem sírhatsz!"

Vizembe kortyoltam, hogy addig se kelljen senkivel beszélnem. Lehajtott fejjel csavartam a kupakot az üvegre, mikor hosszú, festett körmök koppantak az asztalomon. 

– Te jó ég, Lisa nem hallatja csodálatos hangját. Mi az oka ennek? 

Féltem, ki nem fél az iskolai megaláztatástól? Lassan felemeltem a fejem, közömbösen pillantottam a lányra a válaszon agyalva, amikor a csengő hangja rázta meg a termet, Jihyo pedig ciccegve ült le a helyére. Rágni kezdtem a körmöm, rossz szokás volt, de ez mindig segített lenyugtatni magam. Néha-néha Taeyeon felé pillantottam, de tudtam, most nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyugtatóan mosolyogjak rá, ha rám nézne. 

Hangosan fújtam ki a levegőt amikor az osztály királynőjét segíteni hívta a tanárunk, térdemet az óra eleje óta ráztam. Lassan mindenki elhagyta a termet, csak mi ketten maradtunk. Halk lépések, egyre közelebbről.

– Te tudtad? Tudtad hogy ez egy újabb terve volt? 

Napok óta arról áradozott nekem, hogy a lány, aki idáig bántotta, megbánva tetteit, bocsánatot kért tőle, és két napja vele töltötte az egész délutánt. Éreztem, hogy közbe kellene avatkoznom de mit tehettem volna? Nem hitt volna nekem. 

– Gondolhattad volna, hogy a hozzá hasonlók nem változnak. De nem, nem tudtam. Most kérlek menj el, később majd biztos beszélünk.

Legbelül, a gondolataimban zokogva öleltem magamhoz a lányt, aki semmiről sem tehetett. Néha kicsit túlbuzgó volt, szeretett beleszólni olyanba, ami nem tartozott rá, és sokszor fárasztó tudott lenni, de ez nem olyasmi volt, ami megbocsáthatatlan. Különleges lány volt, de megvolt a saját problémám, nem akartam céltábla lenni. Tudtam, hogy most megbántottam, talán csalódott is bennem de mindketten jobban járunk. 

– Utállak. 

Dühében asztalomra csapott, és kiszaladt a folyosóra. Szememből a könny kicsordult, nem éreztem erősnek magamat, szégyelltem magam. A csengő ismét megszólalt, a magabiztos álcámat újra magamra erőltettem. Nem szabad tudniuk, hogy megtudtak törni, sosem tudhatják meg. 

~~~~~~~~~~

– Hivatalosan is egy éve vagyunk osztálytársak, ezt megkell ünnepelni!

Jennie hangosan elkiáltotta magát, és táncikálni kezdett. Tizenegyedikesek voltunk, ő mégis nyolc évesként viselkedett. Egy éve váltottam iskolát, meguntam a gyomorgörcsöt, ami felemészetett, nap-nap után. Taeyeon társaságát folyamatosan kerültem, nem mintha nagyon vágyott volna rá. Jihyo-nak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, sokkal nagyobb élvezet az én napjaimat pokollá tenni. Pokol, ahol ő volt a démon. Vicces hogy egy aranyos tekintetű, tanárok kedvence lány milyen gonosz is tud lenni valójában. A látszat néha csal. Emlékszem arra az önelégült mosolyra, ami az arcát fedte, mikor az utolsó napomat töltöttem ott.

Telefonom rezgése húzott vissza a jelenbe, az iPhone után nyúltam és érdeklődve figyeltem a számomra ismeretlen telefonszámot. Vállrántva nyomtam a piros gombra, valószínűleg csak elszerettek volna adni nekem valamit. 

Legjobb barátnőm abban a másodpercben ért vissza hozzám, kezében egy csokival, mikor telefonom újra megrezdült.            Kérdés nélkül nyitotta meg az SMS-t és megköszörülve torkát, vicces hangon kezdte felolvasni az üzenetet.

– Kedves Lisa! Elnézést kérek, hogy ismeretlenül keresem fel, Kim Minhyuk vagyok, Taeyeon édesapja. Jól tudom, hogy együtt szenvedtétek el az iskolai bántásokat így szükségesnek érzem, hogy téged is elhívjalak gyönyörű kislányom búcsúztatójára. Három héttel ezelőtt önként vetett véget az életének. Anyukája elvesztése és az iskolai bántalmazás elég indok volt neki ahhoz, hogy mindent itt hagyjon. Mély fájdalommal írom ezt az üzenetet, de boldoggá tennél ha velem és a többi barátjával köszönnél el tőle.                                

Jennie hangja fátyolossá vált, ahogy a végére ért. Könnyes szemekkel nézett rám, én viszont elkaptam a tekintetem. Bűntudat kerített hatalmába, úgy éreztem magára hagytam őt. Két véglet voltunk, ő valahogy mindig az öngyilkosság határát súrolta, míg én maga voltam az önbizalom. Legalábbis látszatra. Hajamba túrtam, és lassú mozdulattal felálltam a székről. Felemeltem a kezem, mikor láttam, hogy a barna hajú lány szólásra nyitná száját. Megráztam a fejem, nem akartam beszélgetni. Ismerős szitu volt, pont mint másfél évvel ezelőtt. Akkor is elcsitítottam valakit, akit nem kellett volna, akinek segítségre lett volna szüksége. Azonban ez az ember most én voltam.