Egy kontinensre tőled

 Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol.

- Quisiera ser un superheroe

Y protegerte contra el mal.. - Taehyung nevetése szűrődött át a telefonom hangszóróján. A fiú, mint ahogy az már tőle megszokott volt, a rádióban felcsendülő éppen aktuális dalt énekelte nekem. Videochateltünk, mint mindig ebben az órában. Nálam már tizenhat órát ütött az óra, neki pedig mégcsak most kezdődött a napja.

Halvány mosoly kúszott az arcomra őt látva, és beharaptam kirúzsozott ajkam. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit is mondhatnék vagy hogyan mondhatnám.

-Imádom, mikor beharapod a szád, de most ne csinálj ilyesmit mert nem otthon vagyok. Itt nincs hideg zuhany - viccelődött Tae, majd megint az útra terelte figyelmét. Kilenc óra volt, neki pedig fél tízre az egyetemen kell lennie. Majd utána lovagló edzés, este pedig a barátaival nézik meg a futball meccset.  Amióta ismertem, tudtam, hogy alakul a napja, ő viszont az enyémről mindig lemaradt. Átaludta, ha pontosak akarunk lenni.

-Megismertem valakit. - Gyorsan túl akartam lenni rajta, a szavak hihetetlen sebességgel csúsztak ki számon. A csendből ítélve meglepték szavaim,majd az index kattogásának hangját véltem felfedezni. A fiú lekanyarodott az útról és beállt egy parkolóhelyre.

Vállig érő barna haja szemébe lógott, ő pedig lassú mozdulattal húzta le csuklójáról a hajgumit,hogy megköthesse loboncát.

-Én is.

Ezúttal belém fagyott a szó, nem ezt a választ vártam. A félig mexikói, félig koreai szármású fiú rendkívül hisztis tudott lenni, így arra számítottam, ki fog akadni, nyilván jogosan. Könnyes szemmel néztem a telefonom képernyőjére, és tudtam, nincs jogom haragudni rá. Hát így ér véget ez a kapcsolat. 

-Nemrég költöztek ide, ő is az egyetemre jár, csak más szakon tanul. Három hete vesz lovagló órákat, és mint kiderült, bajnok volt ott, ahonnan jött. Nem akartam semmit, de annyira a mindennapjaim része lett, hogy nem tudom kizárni. Rád emlékeztet. Kedves lány és csinos. Sokszor fedezek fel benne hasonló tulajdonságokat, mint amilyenek benned is megvannak. Talán még kedvelnéd is. 

Ezt erősen kétlem. Nem szándékoztam hangosan kimondani e gondolataim, de Tae eléggé ismert már ahhoz, hogy a szememből kitudja olvasni válaszom. Halkan felnevetett, majd elfordította fejét, hogy ne láthassam arcát. Biztos voltam benne, hogy ez őt is épp annyira megviselte, mint engem.

Egy éve kezdtünk el beszélgetni egy alkalmazáson keresztül. Azonnal lenyűgözött, hozzá hasonló fiúval még csak nem is találkoztam korábban. Nem érdekelt hogy egy másik kontinensen él, és úgy tűnt őt sem. Eleinte csak vicces videókat küldtünk egymásnak magunkról, nem vittük túlzásba a szavakkal történő  kommunikációt, és ez épp így volt jó. Aztán elkezdtük beavatni egymást életünk apróbb dolgaiba, majd a nagyobbakba. Kezdett kiépülni a bizalom, amit interneten keresztül is képesek voltunk ápolni. Jó barátokká váltunk, de nem tudtuk figyelmen kívül hagyni azt az intenzív feszültséget, amit a köztünk húzódó vágy okozott. Hamarosan érkeztek a félreérthető szavak, az apró bókok, majd megtörtént a baj. Belekezdtünk egy olyan kapcsolatba, amiről tudtuk, sosem fog tudni igazán megvalósulni. Tízezer kilométer éppen elég nagy távolság volt ahhoz, hogy halott kapcsolatnak lehessen elkönyvelni az első pillanattól kezdve.  Minket mégsem érdekelt, ahogy az a fájdalom sem, amit a találkozásunk után éreztünk. Egyszer volt esélyünk, eljött hozzám és együtt töltöttünk majdnem egy teljes hónapot. Azt gondoltam, hogy a találkozás borzalmas lesz, nem olyanok leszünk, mint ahogy a másik elképzelt, de nem így lett. Még szerelmesebbek lettünk, ez pedig mégtöbb gondot okozott. 

-Szomorú dolog a szerelem.

El is feledkeztem a fiú jelenlétéről, túlságosan elleptek az emlékek. Megráztam fejem és ismét Taehyung-ra koncentráltam

- Ő viszont teljesen az ellentéted - utaltam arra, hogy ő előbb a lovas lányhoz hasonlított. - Szőke haj, kék szemek. Kosárlabdázik és egy barátunkon keresztül ismertük meg egymást. Nem a megyében lakik, két óra az út, de talán bírható lesz. A távkapcsolattal járó türelmem eléggé megnőtt ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát.

Próbáltam humorosan lereagálni a helyzetet, már amennyire lehetett. Nem tudom mikor fog elmúlni ez az érzés, mert amikor ránézek, ugyanaz az érzelem fog el, ami hónapokkal ezelőtt. Ő vajon teljesen kiszeretett belőlem? Fel nem tett kérdésem tudatalatt megérkezett hozzá, hirtelen szólalt fel.

-Tudod, nem szeretlek ám kevésbé. Nem múlt el semmi abból, amit irántad éreztem mindig is. Egyszerűen csak itt az ideje.. Itt az ideje

-Beletőrödni.

Az utolsó szót egyszerre mondtuk, még mindig képesek voltunk olvasni a másikban.

A családom zaja töltötte be a házat, hazaértek. Anya tudta, hogy mi is történik most, így nem féltem attól, hogy bárki is megzavarna. Már találkoztak, mikor itt volt, jól ismerték Tae-t. Kedvelték , ahogy a családját is. Egyszer tartottunk egy olyan délutánt, amikor az ő és az én családom megismerhette egymást, kamerán keresztül. Nehezen ment a kommunikáció, tekintettel a nyelvi különbségekre, de azt is sikerült megoldanunk. Anyuék szerették Tae-t, az ő szülei szerettek engem. Vicces volt a tudat, hogy az egyetlen akadály csupán egy hosszú és drága repülőút volt.

- Szerintem szökjünk fel a világűrbe. Hagyjuk itt ezt a béna földet, a távolságot és menjünk. Választhatsz hogy egy csillagon, a Marson vagy a Holdon szeretnél e élni. Minden olyan valóságos lenne, csak te és én.

Gyorsan beszélt, ő maga is tudta, hogy hülyeségeket beszél mégis megmelengették szívemet szavai.

Könnyek tömkelege fut végig orcámon, sosem volt rá jellemző az ilyen szavak használata, vagy az hogy ennyire megviselje valami. Sokszor gondoltam arra bárcsak nem szeretne, akkor kevésbé fájna. De így olyan törékenynek érzem magam, képtelen vagyok az életre nélküle.

-Emlékszel mikor harmadik napja voltál itt és képtelen voltál aludni az időeltolódás miatt, úgyhogy felkeltettél és elmentünk abba a parkba amit annyira szerettél. Vissza felé pedig megálltunk a McDonald's - ba és vettünk mindenféle fagyit, hogy aztán reggelig a folyó mentén sétálva lapátoljuk magunkba?

-Persze hogy emlékszem, baby. Palacsintát kellett készítenem neked, hogy kiengeszteljek amiért nem tudtál aludni az éjjel. Azt hiszem az volt életem legszebb napja.

Már nem tudtam eltakarni magam előle, rá láthatott könnyekkel teli arcomra, piros foltos szemeimre és kócos hajamra. Ő mindig olyan erős volt, most mégis kezét szája elé téve próbálta magába folytani könnyeit. Küzdött, pont mint én.

-Tarthatjuk a kapcsolatot? Vagy ez csak még nehezebbé tenné?

Halkan tettem fel a kérdést, féltem a választól. Mindketten tudtuk mi lenne a helyes döntés, már csak az volt a kérdés hogy Tae elég erős e ahhoz, hogy meglépje és kimondja.

-Szerintem nem kellene. Ne tiltsuk le egymást vagy töröljük a közös emlékeket, de minden könnyebb lenne ha itt és most elengednénk egymást. Nem biztos hogy örökre, nem tudhatjuk hogyan alakul az életünk. De így, ebben az állapotban mi csak megtörjük egymást. És én sok mindent szeretnék, de bántani téged nem.

Hát megtette. Mindig is ő volt a bátrabb, a tiszteletet parancsolóbb és a lenyűgözöbb. A vonzereje pedig mindenkit magával ragadott. Mint ahogyan engem is.

Próbáltam a szavaira koncentrálni de csak őt tudtam nézni. A gyönyörű szemeit, nagy ajkait és dús, göndör haját. Kevés férfinak állt jól a hosszú haj, de ő azok közé tartozott. Levezettem tekintetemet a nyakában elterülő nyakláncra. A medál egy lovon ülő kalapos fiút ábrázolt, hátlapján pedig egy dátum szerepelt és két monogram. Az enyém és az övé. Tőlem kapta azon a nyáron, a születésnapja után érkezett pár nappal, én pedig ezt az ajándékot szántam neki. Imádta és mindig is imádni is fogja a lovaglást, így szerettem volna ha valami akkor is rám emlékezteti mikor nem velem van.

-Lefogod venni?

Kénytelen voltam megkérdezni, tudnom kellett. Tekintete az enyémet követte és meglátta a félrecsúszott, kulcscsontján fekvő láncot. Férfias és eres kezét lassan odavezette és megérintette az ezüst ékszert.

-Soha. Ígérem, hogy soha. És amikor újra találkozunk majd, mindegy hány év után, erről a láncról fogsz felismerni. Mert mindig itt lesz a nyakamban, hogy mindenki láthassa.

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el. (Becca Fitzpatrick)