Egy kontinensre tőled

 Az idő olyan, mint a vonzerő. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit gondol.

- Quisiera ser un superheroe

Y protegerte contra el mal.. - Taehyung nevetése szűrődött át a telefonom hangszóróján. A fiú, mint ahogy az már tőle megszokott volt, a rádióban felcsendülő éppen aktuális dalt énekelte nekem. Videochateltünk, mint mindig ebben az órában. Nálam már tizenhat órát ütött az óra, neki pedig mégcsak most kezdődött a napja.

Halvány mosoly kúszott az arcomra őt látva, és beharaptam kirúzsozott ajkam. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit is mondhatnék vagy hogyan mondhatnám.

-Imádom, mikor beharapod a szád, de most ne csinálj ilyesmit mert nem otthon vagyok. Itt nincs hideg zuhany - viccelődött Tae, majd megint az útra terelte figyelmét. Kilenc óra volt, neki pedig fél tízre az egyetemen kell lennie. Majd utána lovagló edzés, este pedig a barátaival nézik meg a futball meccset.  Amióta ismertem, tudtam, hogy alakul a napja, ő viszont az enyémről mindig lemaradt. Átaludta, ha pontosak akarunk lenni.

-Megismertem valakit. - Gyorsan túl akartam lenni rajta, a szavak hihetetlen sebességgel csúsztak ki számon. A csendből ítélve meglepték szavaim,majd az index kattogásának hangját véltem felfedezni. A fiú lekanyarodott az útról és beállt egy parkolóhelyre.

Vállig érő barna haja szemébe lógott, ő pedig lassú mozdulattal húzta le csuklójáról a hajgumit,hogy megköthesse loboncát.

-Én is.

Ezúttal belém fagyott a szó, nem ezt a választ vártam. A félig mexikói, félig koreai szármású fiú rendkívül hisztis tudott lenni, így arra számítottam, ki fog akadni, nyilván jogosan. Könnyes szemmel néztem a telefonom képernyőjére, és tudtam, nincs jogom haragudni rá. Hát így ér véget ez a kapcsolat. 

-Nemrég költöztek ide, ő is az egyetemre jár, csak más szakon tanul. Három hete vesz lovagló órákat, és mint kiderült, bajnok volt ott, ahonnan jött. Nem akartam semmit, de annyira a mindennapjaim része lett, hogy nem tudom kizárni. Rád emlékeztet. Kedves lány és csinos. Sokszor fedezek fel benne hasonló tulajdonságokat, mint amilyenek benned is megvannak. Talán még kedvelnéd is. 

Ezt erősen kétlem. Nem szándékoztam hangosan kimondani e gondolataim, de Tae eléggé ismert már ahhoz, hogy a szememből kitudja olvasni válaszom. Halkan felnevetett, majd elfordította fejét, hogy ne láthassam arcát. Biztos voltam benne, hogy ez őt is épp annyira megviselte, mint engem.

Egy éve kezdtünk el beszélgetni egy alkalmazáson keresztül. Azonnal lenyűgözött, hozzá hasonló fiúval még csak nem is találkoztam korábban. Nem érdekelt hogy egy másik kontinensen él, és úgy tűnt őt sem. Eleinte csak vicces videókat küldtünk egymásnak magunkról, nem vittük túlzásba a szavakkal történő  kommunikációt, és ez épp így volt jó. Aztán elkezdtük beavatni egymást életünk apróbb dolgaiba, majd a nagyobbakba. Kezdett kiépülni a bizalom, amit interneten keresztül is képesek voltunk ápolni. Jó barátokká váltunk, de nem tudtuk figyelmen kívül hagyni azt az intenzív feszültséget, amit a köztünk húzódó vágy okozott. Hamarosan érkeztek a félreérthető szavak, az apró bókok, majd megtörtént a baj. Belekezdtünk egy olyan kapcsolatba, amiről tudtuk, sosem fog tudni igazán megvalósulni. Tízezer kilométer éppen elég nagy távolság volt ahhoz, hogy halott kapcsolatnak lehessen elkönyvelni az első pillanattól kezdve.  Minket mégsem érdekelt, ahogy az a fájdalom sem, amit a találkozásunk után éreztünk. Egyszer volt esélyünk, eljött hozzám és együtt töltöttünk majdnem egy teljes hónapot. Azt gondoltam, hogy a találkozás borzalmas lesz, nem olyanok leszünk, mint ahogy a másik elképzelt, de nem így lett. Még szerelmesebbek lettünk, ez pedig mégtöbb gondot okozott. 

-Szomorú dolog a szerelem.

El is feledkeztem a fiú jelenlétéről, túlságosan elleptek az emlékek. Megráztam fejem és ismét Taehyung-ra koncentráltam

- Ő viszont teljesen az ellentéted - utaltam arra, hogy ő előbb a lovas lányhoz hasonlított. - Szőke haj, kék szemek. Kosárlabdázik és egy barátunkon keresztül ismertük meg egymást. Nem a megyében lakik, két óra az út, de talán bírható lesz. A távkapcsolattal járó türelmem eléggé megnőtt ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát.

Próbáltam humorosan lereagálni a helyzetet, már amennyire lehetett. Nem tudom mikor fog elmúlni ez az érzés, mert amikor ránézek, ugyanaz az érzelem fog el, ami hónapokkal ezelőtt. Ő vajon teljesen kiszeretett belőlem? Fel nem tett kérdésem tudatalatt megérkezett hozzá, hirtelen szólalt fel.

-Tudod, nem szeretlek ám kevésbé. Nem múlt el semmi abból, amit irántad éreztem mindig is. Egyszerűen csak itt az ideje.. Itt az ideje

-Beletőrödni.

Az utolsó szót egyszerre mondtuk, még mindig képesek voltunk olvasni a másikban.

A családom zaja töltötte be a házat, hazaértek. Anya tudta, hogy mi is történik most, így nem féltem attól, hogy bárki is megzavarna. Már találkoztak, mikor itt volt, jól ismerték Tae-t. Kedvelték , ahogy a családját is. Egyszer tartottunk egy olyan délutánt, amikor az ő és az én családom megismerhette egymást, kamerán keresztül. Nehezen ment a kommunikáció, tekintettel a nyelvi különbségekre, de azt is sikerült megoldanunk. Anyuék szerették Tae-t, az ő szülei szerettek engem. Vicces volt a tudat, hogy az egyetlen akadály csupán egy hosszú és drága repülőút volt.

- Szerintem szökjünk fel a világűrbe. Hagyjuk itt ezt a béna földet, a távolságot és menjünk. Választhatsz hogy egy csillagon, a Marson vagy a Holdon szeretnél e élni. Minden olyan valóságos lenne, csak te és én.

Gyorsan beszélt, ő maga is tudta, hogy hülyeségeket beszél mégis megmelengették szívemet szavai.

Könnyek tömkelege fut végig orcámon, sosem volt rá jellemző az ilyen szavak használata, vagy az hogy ennyire megviselje valami. Sokszor gondoltam arra bárcsak nem szeretne, akkor kevésbé fájna. De így olyan törékenynek érzem magam, képtelen vagyok az életre nélküle.

-Emlékszel mikor harmadik napja voltál itt és képtelen voltál aludni az időeltolódás miatt, úgyhogy felkeltettél és elmentünk abba a parkba amit annyira szerettél. Vissza felé pedig megálltunk a McDonald's - ba és vettünk mindenféle fagyit, hogy aztán reggelig a folyó mentén sétálva lapátoljuk magunkba?

-Persze hogy emlékszem, baby. Palacsintát kellett készítenem neked, hogy kiengeszteljek amiért nem tudtál aludni az éjjel. Azt hiszem az volt életem legszebb napja.

Már nem tudtam eltakarni magam előle, rá láthatott könnyekkel teli arcomra, piros foltos szemeimre és kócos hajamra. Ő mindig olyan erős volt, most mégis kezét szája elé téve próbálta magába folytani könnyeit. Küzdött, pont mint én.

-Tarthatjuk a kapcsolatot? Vagy ez csak még nehezebbé tenné?

Halkan tettem fel a kérdést, féltem a választól. Mindketten tudtuk mi lenne a helyes döntés, már csak az volt a kérdés hogy Tae elég erős e ahhoz, hogy meglépje és kimondja.

-Szerintem nem kellene. Ne tiltsuk le egymást vagy töröljük a közös emlékeket, de minden könnyebb lenne ha itt és most elengednénk egymást. Nem biztos hogy örökre, nem tudhatjuk hogyan alakul az életünk. De így, ebben az állapotban mi csak megtörjük egymást. És én sok mindent szeretnék, de bántani téged nem.

Hát megtette. Mindig is ő volt a bátrabb, a tiszteletet parancsolóbb és a lenyűgözöbb. A vonzereje pedig mindenkit magával ragadott. Mint ahogyan engem is.

Próbáltam a szavaira koncentrálni de csak őt tudtam nézni. A gyönyörű szemeit, nagy ajkait és dús, göndör haját. Kevés férfinak állt jól a hosszú haj, de ő azok közé tartozott. Levezettem tekintetemet a nyakában elterülő nyakláncra. A medál egy lovon ülő kalapos fiút ábrázolt, hátlapján pedig egy dátum szerepelt és két monogram. Az enyém és az övé. Tőlem kapta azon a nyáron, a születésnapja után érkezett pár nappal, én pedig ezt az ajándékot szántam neki. Imádta és mindig is imádni is fogja a lovaglást, így szerettem volna ha valami akkor is rám emlékezteti mikor nem velem van.

-Lefogod venni?

Kénytelen voltam megkérdezni, tudnom kellett. Tekintete az enyémet követte és meglátta a félrecsúszott, kulcscsontján fekvő láncot. Férfias és eres kezét lassan odavezette és megérintette az ezüst ékszert.

-Soha. Ígérem, hogy soha. És amikor újra találkozunk majd, mindegy hány év után, erről a láncról fogsz felismerni. Mert mindig itt lesz a nyakamban, hogy mindenki láthassa.

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el. (Becca Fitzpatrick)

🗡️ Haunted 🗡️

 Hangos csattanás rázta meg a házat. A pofon égeti a bőröm, szinte lemarja azt. A fájdalom mulandó, de az előttem álló férfi véres tekintete feleleveníti azt.

Könnyek lepik el arcom, rengeteg alkalommal megtörtént már ez, könnycsatornáim mégsem tudtak hozzászokni. 

Shin aki egykor felesküdött rá, hogy életünk végéig védelmezi fog, a hűtőhöz sétál. Ki vesz egy újabb soju-t, megnyitja és belekortyol. Lép egyet, koszos cipője alatt pedig megroppan valami. A padlóra néz és gúnyosan felnevet. Chen játék autója az, drága kisfiamé.

- Nem is tudom miért lett belőled anya, ennyire nem vagy képes, hogy elpakolj utána vagy megtanítsd őt, hogy ne hagyjon minden szét. Látszik hogy nekem nincs hozzá közöm, pont olyan selejt mint az anyja. 

Bár valóban nem ő volt az apja, a fiam úgy szerette őt, mintha az volna. 

Elhaladt mellettem, táskáját magához vette és egy szó nélkül a bejárati ajtóhoz indult,majd kilépett rajta. Kezem remegett miközben a pultba kapaszkodtam. Mindig eljátsszuk ezt és bármennyire is tudom visszajön, ennyi idő után is megszakad a szívem mikor elhagyja a házat. Hiánya értelmetlen okból de felemésztett. 

Mögöttem ajtó nyitódik, gyors sebességgel fordulok meg és figyelem ahogy Shin újra végig sarazza a szőnyeget. Sosem bocsátott meg ilyen gyorsan bármit is tettem, mégis mosoly szökött az arcomra és szólásra nyitottam számat. Bíztam benne, hogy már most visszajön. 

-Ne reménykedj, csak a telefonomat hagytam itt. Hozzád nem fogok érni többet, hülye lennék összeszedni valami komoly kis nemi betegséget, nem érsz te annyit. Ki tudja hol vagy mikor dolgozom vagy mit csinálsz a munkahelyeden. 

Beszéd közben leguggolt és magához vette az említett tárgyat. Feloldotta telefont és a kijelzőt kezdte figyelni szeplős arcával. Barátaim ocsmány férfinak írták le, édesanyám egyenes viszolygott tőle, számomra mégis elképesztően jóképű volt. 

-Nem akarsz valamit mondani? - Felhúzta szemöldökét és undorodva nézett végig rajtam. - Költői kérdés volt, nem várok választ. Biztos vagyok benne hogy most is próbálsz úgy tenni mintha te magad lennél az áldozat. Sosem veszed észre mikor hibázol, pedig én mindent megtettem érted meg a porontyodért. 

Nagyot nyelek de nem szólalok meg. Lassan egy éve él velünk kisebb nagyon megszakításokkal, mégsem adott bele soha az ételbe, a ház költségeibe vagy bármi másba. Eljárt ugyan dolgozni de a pénzt sosem osztotta meg velünk, én mégsem foglalkoztam ezzel. Meggyújtja a cigarettát amit a szekrényen talál és beleszív, mikor egy nyíló szoba ajtó hangját hallom meg. Chen lépked a nappaliba, álmos szemeit ránk mereszti és ugyan csak 5 éves, azonnal rájön mi is történik. Pici szemei könnyesek lesznek és a férfihoz lép. 

-Ne menj el, ígérem jó leszek apa. - szemeim kikerednek ahogy volt páromé is,sosem nevezte még így. Shin orrlyukai kitágulnak, ökölbe szorítja kezét, én pedig épphogy csak eltudom húzni Chen-t, az ütés pedig engem ér. Vörös folyadék szivárog be félig nyitott ajkaimon, nem tudom feldolgozni az előbb történt pillanatokat. Képes lett volna megütni őt? Mérhetetlen harag jár át, szerelmem olyan erős volt iránta hogy tucatnyi ütést is elviseltem tőle, úgy gondoltam megérdemlem, na de hogy a fiam? Minden bátorságomat összekaparva, löktem egyet az előttem állón és üvöltve figyeltem ahogy megbotlik lábában, majd az üvegből készített terasz ajtót áttörve, kizuhan a pázsitra. Szívem zakatolt ,tudtam most szörnyen dühös lehet, hiszen még sosem támadtam vissza. Fejemben futkostak a gondolatok,másodperceim voltak. "Menekülj,fogd a fiad és fuss!" 

De a lábam nem mozdult. Tudtam,hogy vagy itt vége lesz mindennek vagy az életem ,de legfőképp a gyermekem élete örökre a menekülésről, a bujkálásról fog szólni. És akkor megláttam… Ott volt az asztalon. Fényesen csillogott ,ahogy rásütött a kintről besütő nap fénye. Jobb kezemmel felemeltem és megmarkoltam, a ballal pedig a kisfiamat szorítottam a hátam mögé. Villanásnyi idő telt csak el és a következő pillanatban már előttem is volt. A földről felpattanva, szinte rám vetette magát. Hajában csillogtak az üvegszilánkok, száját szitkozódások hagyták el.

 Aztán megállt az idő. Csend lett, néma csend. Szemébe néztem és nem láttam már a szerelmes buta fruskát. Egy erős nőt láttam. Egy fájdalommal és megalkuvásokkal teli, de erős nőt, aki bármit megtenne a gyermekéért! Bármit… 

-Anya! 

Felpillantok Chen-re és rám villanó mosolyát figyelem. Épp dobozokba pakoljuk kis életünket. Zsúfolt hónapunk volt. Gyámügy, rendőrség, a szomszédok tekintetei....

Önvédelem! Ez a szó mindent megváltoztatott. Azt hiszem eddig nem is ismertem. 

Magamat sosem védtem meg de mikor rájöttem ,hogy a kisfiamat csak én óvhatom meg ,akkor megtanultam ezt a szót! Vicces mennyi minden megtud változni percek alatt, mi minden történhet. Szerelmes érzelmek születhetnek és múlhatnak el, pont mint a rossz álmok. Pillanatok alatt. 

Taeyeon

 Teodóra emlékére 🖤

– Csak vicceltem. Tényleg azt gondoltad, hogy a barátomnak tartalak? Egy olyat, mint amilyen te vagy?

Harsány nevetés tört fel, Jihyo pedig hátra dobta szuperül beállított szőke haját. Taeyeon zsíros haja mögé bújva zokogott, én pedig összeszorult torokkal figyeltem őket a hátsó padból. Sokszor megvédtem már, most mégsem tettem semmit. Az osztály mindig a többség felé húz, barátaim száma pedig megfogyatkozott, amint elkezdtem beavatkozni a lány bántalmazásakor. Senki nem mert szembeszállni a csipet-csapattal, most először én sem. Ugyan most nem én voltam bántva, mégis a szívem majd kiugrott a helyéről. Az egyetlen, ami megnyugtatott, hogy az arcom nem tükrözte lelkem kínzó fájdalmát. 

"Nem sírhatsz, nem sírhatsz!"

Vizembe kortyoltam, hogy addig se kelljen senkivel beszélnem. Lehajtott fejjel csavartam a kupakot az üvegre, mikor hosszú, festett körmök koppantak az asztalomon. 

– Te jó ég, Lisa nem hallatja csodálatos hangját. Mi az oka ennek? 

Féltem, ki nem fél az iskolai megaláztatástól? Lassan felemeltem a fejem, közömbösen pillantottam a lányra a válaszon agyalva, amikor a csengő hangja rázta meg a termet, Jihyo pedig ciccegve ült le a helyére. Rágni kezdtem a körmöm, rossz szokás volt, de ez mindig segített lenyugtatni magam. Néha-néha Taeyeon felé pillantottam, de tudtam, most nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyugtatóan mosolyogjak rá, ha rám nézne. 

Hangosan fújtam ki a levegőt amikor az osztály királynőjét segíteni hívta a tanárunk, térdemet az óra eleje óta ráztam. Lassan mindenki elhagyta a termet, csak mi ketten maradtunk. Halk lépések, egyre közelebbről.

– Te tudtad? Tudtad hogy ez egy újabb terve volt? 

Napok óta arról áradozott nekem, hogy a lány, aki idáig bántotta, megbánva tetteit, bocsánatot kért tőle, és két napja vele töltötte az egész délutánt. Éreztem, hogy közbe kellene avatkoznom de mit tehettem volna? Nem hitt volna nekem. 

– Gondolhattad volna, hogy a hozzá hasonlók nem változnak. De nem, nem tudtam. Most kérlek menj el, később majd biztos beszélünk.

Legbelül, a gondolataimban zokogva öleltem magamhoz a lányt, aki semmiről sem tehetett. Néha kicsit túlbuzgó volt, szeretett beleszólni olyanba, ami nem tartozott rá, és sokszor fárasztó tudott lenni, de ez nem olyasmi volt, ami megbocsáthatatlan. Különleges lány volt, de megvolt a saját problémám, nem akartam céltábla lenni. Tudtam, hogy most megbántottam, talán csalódott is bennem de mindketten jobban járunk. 

– Utállak. 

Dühében asztalomra csapott, és kiszaladt a folyosóra. Szememből a könny kicsordult, nem éreztem erősnek magamat, szégyelltem magam. A csengő ismét megszólalt, a magabiztos álcámat újra magamra erőltettem. Nem szabad tudniuk, hogy megtudtak törni, sosem tudhatják meg. 

~~~~~~~~~~

– Hivatalosan is egy éve vagyunk osztálytársak, ezt megkell ünnepelni!

Jennie hangosan elkiáltotta magát, és táncikálni kezdett. Tizenegyedikesek voltunk, ő mégis nyolc évesként viselkedett. Egy éve váltottam iskolát, meguntam a gyomorgörcsöt, ami felemészetett, nap-nap után. Taeyeon társaságát folyamatosan kerültem, nem mintha nagyon vágyott volna rá. Jihyo-nak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, sokkal nagyobb élvezet az én napjaimat pokollá tenni. Pokol, ahol ő volt a démon. Vicces hogy egy aranyos tekintetű, tanárok kedvence lány milyen gonosz is tud lenni valójában. A látszat néha csal. Emlékszem arra az önelégült mosolyra, ami az arcát fedte, mikor az utolsó napomat töltöttem ott.

Telefonom rezgése húzott vissza a jelenbe, az iPhone után nyúltam és érdeklődve figyeltem a számomra ismeretlen telefonszámot. Vállrántva nyomtam a piros gombra, valószínűleg csak elszerettek volna adni nekem valamit. 

Legjobb barátnőm abban a másodpercben ért vissza hozzám, kezében egy csokival, mikor telefonom újra megrezdült.            Kérdés nélkül nyitotta meg az SMS-t és megköszörülve torkát, vicces hangon kezdte felolvasni az üzenetet.

– Kedves Lisa! Elnézést kérek, hogy ismeretlenül keresem fel, Kim Minhyuk vagyok, Taeyeon édesapja. Jól tudom, hogy együtt szenvedtétek el az iskolai bántásokat így szükségesnek érzem, hogy téged is elhívjalak gyönyörű kislányom búcsúztatójára. Három héttel ezelőtt önként vetett véget az életének. Anyukája elvesztése és az iskolai bántalmazás elég indok volt neki ahhoz, hogy mindent itt hagyjon. Mély fájdalommal írom ezt az üzenetet, de boldoggá tennél ha velem és a többi barátjával köszönnél el tőle.                                

Jennie hangja fátyolossá vált, ahogy a végére ért. Könnyes szemekkel nézett rám, én viszont elkaptam a tekintetem. Bűntudat kerített hatalmába, úgy éreztem magára hagytam őt. Két véglet voltunk, ő valahogy mindig az öngyilkosság határát súrolta, míg én maga voltam az önbizalom. Legalábbis látszatra. Hajamba túrtam, és lassú mozdulattal felálltam a székről. Felemeltem a kezem, mikor láttam, hogy a barna hajú lány szólásra nyitná száját. Megráztam a fejem, nem akartam beszélgetni. Ismerős szitu volt, pont mint másfél évvel ezelőtt. Akkor is elcsitítottam valakit, akit nem kellett volna, akinek segítségre lett volna szüksége. Azonban ez az ember most én voltam.

Utoljára 💔

 2020 október 

Kilépek az iskola vas kapuján, fülhallgatómat a telefonomhoz csatlakoztatva. Nem kapcsolok zenét, egyszerűen csak nem vágyom senki társaságra. Elhaladok az apró parkoló mellett, majd megállok a zebránál, várva hogy váltson a lámpa. Akaratlanul is hátrafordulok valamelyik osztálytársadat vagy téged keresve, feleslegesen. Már nem jársz ide, már nem töltjük együtt a szüneteket. Már nem hagyod nálam a telefonodat egy teljes napra, nem félve attól mit láthatok meg benne. Tudtad, hogy nem néztem bele egyszer sem, csak random, vicces képeket készítettem vele. 

Emlékszem minden szünet alkalmával kosárlabdát ragadtál és játékra hívtál engem. Állandóan arról beszéltem, mennyivel jobban kosarazom nálad, de ez valójában nem volt így, és te jól tudtad. A magassarkúmra fogtam miért nem játszom veled, te pedig egy mindentudó mosollyal megforgattad gyönyörű kék szemedet. 

A lámpa zöldre vált, a tömeg pedig megindul, kirántva engem az elmélkedésből. Megfogadtam, hogy nem gondolok rád többet, hiszen te már a barátnőddel vagy, egy másik városban. Nemrég beszéltem a lánnyal, hamarosan költöztök egy másik országba. Kettesben, hiszen már több, mint egy éve egy pár voltatok. 

Nem figyelem az utat, gondolataim akaratlanul is nálad kötnek ki, képtelen vagyok másra gondolni. Lehet, hogy az iskola kezdete az oka. Visszatértem a régi padba, az unalmas órákra és minden ugyanolyan, leszámítva a hiányodat. Sosem mertem elmondani mit érzek, pedig te nyilvánvalóan sejtetted. Nem neveztük randinak az együtt eltöltött délutánokat, szinte meg sem beszéltük őket. Random megkérdeztük, hány órája van a másiknak és csak kijelentettük, hogy azok után a szokásos helyre megyünk. Más lányokról beszéltél nekem, talán így bosszúltad meg azt, hogy neked meséltem el a randimat egy másik fiúval. Próbáltunk túl licitálni a másikat, olyan volt mintha féltékennyé próbálnál tenni. Nekem ez volt a célom, és csak reménykedtem, hogy neked is. 

Pizza illatot éreztem, hasam megkordult. Megtorpantam, fejemet pedig lassan felemeltem. Körbepillantva jöttem rá hol is vagyok, cinikusan elnevettem magam. Isteni tréfa volt, hogy lábaim pont oda vittek azon a napon. A lélegzetem is elakadt, ahogy realizáltam törzshelyünk eltűnését. Beharaptam ajkaimat, sírni tudtam volna. A melegszendvicsező helyen egy átlagos, hétköznapi pizzázó állt. Rohamosan indultam meg az ajtó felé, de végül nem mentem be. Képtelen voltam rá.

Egy pincérnő lépett ki az ajtón, furcsán pillantva rám, de végül elfordította tekintetét rólam. A torkomban lévő gombóc nem hagyott levegőhöz jutni, de minden erőmet összeszedve szóltam a lány után. 

- Hol van a "Lost" ?

Nem volt valami nagy szám a hely neve, te mégis imádtad. A neved egyik jelentése volt, a hatalmas egód jól viselte, hogy még a kedvenc helyünk is hozzád kötődik.

-Végleg bezárt, a mellette lévő pizzázó megvette.

Rövid válasz és a pincér már el is tűnt. Szememmel követtem őt, hiszen a hatalmas ablakon át ráláttam a pultra, ahol egy ismeretlen férfi állt. Nyoma sem volt annak az idősebb úrnak, akit mi mindig csak morcosnak neveztünk. Sosem mosolygott, és nem is volt túl kedves a kiszolgálása, mi mégis imádtuk. A helyhez tartozott, ő volt az egyik állandóság ott. A vendégek mindig mások voltak, a falon elterülő képek is, de a kávénkat mindig ő készítette, ő fogadott bennünket mikor betértünk egy hosszú nap után. Szétnyitottam kabátomat a hideg időjárás ellenére, úgy éreztem megsülök. Vér ízét éreztem meg a számban, ajkam elzsibbadt fogaim alatt. Nem éreztem fairnek azt ami történt, ami velünk történt. Annyi minden rossz ért már, szükségem lett volna rád, téged mégsem érdekelt. 

A buszmegálló felé vettem az irányt, hamarosan indult a járatom. Lábaim remegtek, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Nem láttam tisztán az odabent raboskodó könnyektől de ez sem érdekelt. Haragudtam rád, elérted amit szerettél volna. Magamra hagytál a bajban, megismertél egy lányt és a létezésemről is elfeledkeztél, mégsem tudtalak utálni. Most viszont felemésztett a düh,tombolni akartam. Sikeresen kitörölted magadat teljesen az életemből,nyomot sem hagyva abból ami egykor voltunk. A szavaid elvesztek, ahogy a hely is ahol kimondtad őket. Többé nem létezett, ahogy az emlékek sem. Mint például mikor hagytad hogy elaludjak a válladon odabent. Ha én nem ébredem fel a zajokra, nem tudom mikor keltettél volna. Mikor az iskola fiatal tanárnőjét dícsérted, én pedig rád kontráztam az unokatesód helyes arcát említve. Valójában nem volt az, a közeledbe se ért. 

Mérges voltam, hogy többé nem fogom hallani ahogyan a szülővárosodról áradozol. Imádtad azt a helyet, szerelmes voltál az ott elterülő tájba és a gyerekkori emlékekbe. 

Más miatt is haragudtam. Azt mondtad nekem, hogy ő csak egy barát, nem szeretnél tőle semmit. Gyönyörű lány volt, az osztályodból mindenki odáig volt érte. Nem csodáltam volna ha azt mondod kedveled, mégsem tetted. 

Aztán jött az a sok rossz, egy időszak ami fájdalmas volt a számomra és mire magamhoz tértem, ti már egy pár voltatok.

Talán örültem is volna nektek ha nem hagysz annyira magamra. Ha nem feledkezel meg rólam és a barátságunkról. Vagyis arról amiről én azt hittem, hogy az. Egy régebbi nap jutott eszembe. Azt hittem akkor ért minden véget, hatalmasat tévedtem. 

2020 március 

Hosszú hónapok után akkor voltam először ismét iskolában, hiányzott a tömeg és a sok ember akikről akkor még mindig azt gondoltam, hogy a barátaim. Kisírt szemekkel sétáltam az osztályom felé, hosszú zokogáson voltam túl. 

Nem tudták hogy jövök, nem is vettek észre. Idióta jelmezekben voltak, aznap volt a farsangi előadás amiből szintén kimaradtam. 

E gondolat,a rég nem látott tinik és a rossz hírek hatása melyeket ma kaptam, épp elég indokok voltak ahhoz,hogy ismét sírva fakadjak. A legtöbben rögtön felkapták a fejüket és megindultak felém, hogy ölelésükbe vonjanak. Nagyon jól esett, szerettem az osztályom. Itt még annyira hittem bennük, remekül játszották a törődő barátot. Az iskola legnagyobb terme felé vettük az irányt, kezdetét vette a műsor. A hosszú, akkor szinte teljesen üres folyosó falának dőltem, szemben a lépcsővel, ahonnan a diákok folyamatosan jöttek. Az érkező iskolatársak egymás után üdvözöltek, kisírt szememről kérdeztek, de én csak hárítottam. A fájó kezemre fogtam, most jól jött, hogy nemrég volt műtve. 

Próbáltam úgy tenni, mintha nem várnám, hogy megjelenj, reméltem, hogy nem is fogsz. Ekkor még olyan friss volt a hiányod, dacból sem szerettem volna találkozni veled. 

Felpillantottam a lépcsőre, éreztem figyelnek. Egy közös barátunk volt az, Vernon. Mindig is jó viszonyt ápoltam vele jó volt újra látni őt. Megindult felém kerülgetve a többieket, majd magához húzott. Válla felett találkozott a tekintetünk, hónapok óta először. 

Szinte fel sem tűnt mikor tűnt el mellőlem az osztálytársad, a következő pillanatban már te álltál velem szemben. Eltudtam volna sírni magam, nehezen sikerült visszatartanom. 

-Szia. - Hangodat elmosta a tömeg moraja, halkan üdvözöltél, mint aki szégyelli magát. Tisztában voltál azzal, hogy csalódtam benned és, hogy rossz barát vagy, de nem hiszem hogy érdekelt vagy bántott is ez téged. 

Halkan köszöntem én is, majd kínosan álltunk egymással szemben. Nem tudtuk mit kéne mondanunk vagy tennünk, pedig én vártam rád. Akkor is vártam. 

-Sírtál? 

Kérdésed hallatán kicsit felhúztam szemöldököm. Kijelentettél egy nyilvánvaló információt, gratulálok hozzá. 

Az igazgató hangjára lettünk figyelmesek, az osztályod elindult a terembe, tudtuk hogy neked is menned kell. Rám néztél gyönyörű kék szemeddel, fejemben pedig megszólalt az a dal amit íriszeid miatt szerettem meg. Végig simítottál göndör hajadon, amit én is előszeretettel fogdostam. Mindig hisztiztél ha a hajadba túrtam de tudtam, hogy valójában imádtad, mikor azt tettem. 

Léptél egyet felém, búcsú ölelést szerettél volna adni de én hátra léptem. Ez épp elég reakció volt tőlem ahhoz hogy tudjad, nem szeretném hogy megölelj. Meglepett arcot vágtál, de végül nem szóltál semmit. Valójában én sem tudtam miért tettem azt amit, de nem számított. Ennek így kellett lennie, bármennyire is fájt, ez volt az ésszerű döntés. 

Kikerültél és vidáman csatlakoztál nevető barátaidhoz és barátnődhöz. Szédülni kezdtem, elszerettem volna tűnni onnan. Úgy volt, hogy tovább maradok de megkerestem anyát és a kijárat felé indultunk. Jó barátom, a sírás ismét megérkezett nem tudtam tovább visszafogni. Mire beültünk az autóba, arcomat könnyek lepték el, nem láttam tisztán. 

Annyira hinni akartam benned, a nekem mondott szavaidat próbáltam felidézni. A közösen eltöltött órákra gondoltam, arra hogy talán kosaraznom kellett volna veled. Talán minden másképp alakul ha nyitsz felém , ha te is azt érezted volna amit én. Eszembe jutott az első nap mikor egy mondvacsinált indokkal írtál rám. Aztán mikor másnap együtt ettünk órák előtt. Majd órák után, napról napra. 

Megtöröltem arcom és próbáltam elfelejteni a pár perccel ezelőtti eseményeket, mindhiába. 

Aznap láttalak utoljára. 

Sweet Creature - Jimin

 

Harry Styles - Sweet Creature 

Az eső patakokban folyt, a szellő  minden könnyét elnyelte a fűben ülő fiúnak. A temető fuldokolt az ürességtől, egy márványlap szinte ragyogott a többi között. Friss és fiatal volt még, pont mint az illető, akinek a nevét magán viselte. Jimin, száját összeszorítva pillantott az előtte álló sírkő egy sorára.

"Élt huszonhárom évet"

A szemei előtt elterülő táj homályossá vált,ám ezúttal nem a kiszabaduló könnycseppek miatt. Az eső sem esett, az idő kitisztult, a szőke hajú fiú immár máshol járt. Apró mosoly szaladt át arcán mikor kiszúrta a kertben szaladgáló két gyermeket. A fiú pufók arcát izzadság lepte el ahogy a kislányt próbálta utolérni. Szinte sosem tudta elkapni őt, azonban mikor végre sikerült, mégis elengedte. Sőt, ellökte magától. 

Újabb kép jelent meg előtte. Még mindig tisztán élt emlékeiben a csalódott arc, amit Cho viselt aznap. Már nem voltak sem ártatlanok, sem 6 évesek. Felnőttek és a hosszú évek elteltével már nem csak legjobb barátok voltak, szerették egymást, szerelemből. Makacsok voltak mindketten, sosem adták fel, pont ezért voltak a legjobb motiváció a másik számára. Nem volt semmi titkolni valójuk, mindig támogatták egymást mindenben. 

A vörös hajú lány volt az akit a meghallgatás után, a folyosó padlóján talált, egy csokival a kezében, amit neki szánt. Sosem hagyta, hogy Chim elsüllyedjen a fájdalomban. Szörnyű volt látni mikor a fiú képtelen volt  tükörbe nézni és az evést is hanyagolta. A leghelyesebb férfit látta benne mindig, senki mégcsak a nyomába se érhetett. Remélte, hogy egyszer erre az énekes is rajön.  

Jimin, a nőt szúrta ki leghamarabb élete első nagykoncertjén, és az ő kezében pihent a Bangtan Boys első albuma is. Olyan áhítattal és mély szeretettel figyelték mindig egymást, képtelenek voltak egymás nélkül élni vagy létezni. Cho anyukája, Helen mindig azt mondta, őket a sors is egymásnak teremtette. 

Jimin megrázta a fejét, újra a fűben találta magát. A szép emlékeket befedte egy szomorú , pont úgy mint az elhullott falevelek a vizes pázsitot. Az órájára pillantott és lassan felállt, behunyva szemeit. 

Elméje akaratlanul, de ismét utazásra hívta, ám most csupán egy apróság változott. Az időjárás hasonlóan borzalmas volt, a késői órák is stimmeltek, azonban most egy felnőtt, női alak közeledett felé. Január másodika volt aznap, Cho-n egy barna szövetkabát pihent, ami szinte teljesen belepte apró termetét. Bár Jimin tudta, ez csak egy emlék, mégis úgy érezte, ismét megtörténik az a szörnyű esemény. 

A csend úgy ereszkedett rájuk akkor, mint egy áttörhetetlen fal. Egyikük sem tudta mit kéne mondania vagy tennie. Úgy álltak egymással szemben, mint az idegenek. A lány szemei könnyel teltek meg, majd halkan kifújta a levegőt. A fiú szomorúan figyelte kedvesét, várva annak szavait. Hova lett az a hihetetlen gyerekpáros? 

"A harmadik,Jimin.Ez már a harmadik karácsony ahol nem voltál mellettem. Tudod, mikor láttalak utoljára? Nyolc hónapja és két hete. Fájdalmas és magányos idő volt ez." 

Nehezen kezdett el beszélni, mintha gombóc lett volna torkában. Szerette nézni barátja gyönyörű szemeit, de most képtelen volt rá. Úgy érezte szíve éppen abban a pillanatban törik darabokra. Nagy levegőt vett, letörölte könnyeit és nehezen ugyan, de tovább beszélt. 

"Néha rám tör a féltékenység. Mikor látom azokat a videókat, csak arra tudok gondolni, hogy egy idegen lány többször ölelhette meg életem párját, mint én. Vagy mikor egy gyönyörű és csinos idollal flörtölsz, aki bele illik a világodba, jobban mint én valaha is fogok. Szeretlek és ez sosem fog elmúlni. Az életem része maradsz örökre, mindig hozzád fogok tartozni,de ezt képtelen vagyok tovább csinálni."

 **

A hangos zokogásra még a madarak is felfigyeltek,szinte látták a múlt képeit, azt, hogyan fordított hátat és sétált el a fiú szerelme.

Egy, a temető mellett elhaladó autó szirénájának hangja repítette vissza a hideg valóságba. Zaklatottan kezdett forgolódni, a lányt keresve, de sehol nem találta,nem véletlenül. Ismét október volt, az év kezdete rég elmúlt. Tekintete vissza vándorolt az emléktáblára amit két nappal azelőtt helyeztek ki, október huszonnyolcadikán. A bűntudat mardosta lelkét, szinte fizikálisan emésztette fel és a messze szóló mentőautó hangja még inkább rásegített előtörő pánikrohamára. Lábait kapkodni kezdte, egyiket a másik után, minél előbb elakarta érni a buszmegállót. Tudta, hogy veszélyes számára a tömegközlekedés, de nem érdekelte. Képtelen volt akár csak rápillantani az autókra, hiszen egy olyan vette el tőle Cho-t. 

Emlékezett mennyire szerettek a lány nagyapjának régi kocsijával járni Busan külvárosát. De ezek az emlékek mind elvesztek. Pont mint ő. A fiú legdrágább darabja. Lelkének része .