Utoljára 💔

 2020 október 

Kilépek az iskola vas kapuján, fülhallgatómat a telefonomhoz csatlakoztatva. Nem kapcsolok zenét, egyszerűen csak nem vágyom senki társaságra. Elhaladok az apró parkoló mellett, majd megállok a zebránál, várva hogy váltson a lámpa. Akaratlanul is hátrafordulok valamelyik osztálytársadat vagy téged keresve, feleslegesen. Már nem jársz ide, már nem töltjük együtt a szüneteket. Már nem hagyod nálam a telefonodat egy teljes napra, nem félve attól mit láthatok meg benne. Tudtad, hogy nem néztem bele egyszer sem, csak random, vicces képeket készítettem vele. 

Emlékszem minden szünet alkalmával kosárlabdát ragadtál és játékra hívtál engem. Állandóan arról beszéltem, mennyivel jobban kosarazom nálad, de ez valójában nem volt így, és te jól tudtad. A magassarkúmra fogtam miért nem játszom veled, te pedig egy mindentudó mosollyal megforgattad gyönyörű kék szemedet. 

A lámpa zöldre vált, a tömeg pedig megindul, kirántva engem az elmélkedésből. Megfogadtam, hogy nem gondolok rád többet, hiszen te már a barátnőddel vagy, egy másik városban. Nemrég beszéltem a lánnyal, hamarosan költöztök egy másik országba. Kettesben, hiszen már több, mint egy éve egy pár voltatok. 

Nem figyelem az utat, gondolataim akaratlanul is nálad kötnek ki, képtelen vagyok másra gondolni. Lehet, hogy az iskola kezdete az oka. Visszatértem a régi padba, az unalmas órákra és minden ugyanolyan, leszámítva a hiányodat. Sosem mertem elmondani mit érzek, pedig te nyilvánvalóan sejtetted. Nem neveztük randinak az együtt eltöltött délutánokat, szinte meg sem beszéltük őket. Random megkérdeztük, hány órája van a másiknak és csak kijelentettük, hogy azok után a szokásos helyre megyünk. Más lányokról beszéltél nekem, talán így bosszúltad meg azt, hogy neked meséltem el a randimat egy másik fiúval. Próbáltunk túl licitálni a másikat, olyan volt mintha féltékennyé próbálnál tenni. Nekem ez volt a célom, és csak reménykedtem, hogy neked is. 

Pizza illatot éreztem, hasam megkordult. Megtorpantam, fejemet pedig lassan felemeltem. Körbepillantva jöttem rá hol is vagyok, cinikusan elnevettem magam. Isteni tréfa volt, hogy lábaim pont oda vittek azon a napon. A lélegzetem is elakadt, ahogy realizáltam törzshelyünk eltűnését. Beharaptam ajkaimat, sírni tudtam volna. A melegszendvicsező helyen egy átlagos, hétköznapi pizzázó állt. Rohamosan indultam meg az ajtó felé, de végül nem mentem be. Képtelen voltam rá.

Egy pincérnő lépett ki az ajtón, furcsán pillantva rám, de végül elfordította tekintetét rólam. A torkomban lévő gombóc nem hagyott levegőhöz jutni, de minden erőmet összeszedve szóltam a lány után. 

- Hol van a "Lost" ?

Nem volt valami nagy szám a hely neve, te mégis imádtad. A neved egyik jelentése volt, a hatalmas egód jól viselte, hogy még a kedvenc helyünk is hozzád kötődik.

-Végleg bezárt, a mellette lévő pizzázó megvette.

Rövid válasz és a pincér már el is tűnt. Szememmel követtem őt, hiszen a hatalmas ablakon át ráláttam a pultra, ahol egy ismeretlen férfi állt. Nyoma sem volt annak az idősebb úrnak, akit mi mindig csak morcosnak neveztünk. Sosem mosolygott, és nem is volt túl kedves a kiszolgálása, mi mégis imádtuk. A helyhez tartozott, ő volt az egyik állandóság ott. A vendégek mindig mások voltak, a falon elterülő képek is, de a kávénkat mindig ő készítette, ő fogadott bennünket mikor betértünk egy hosszú nap után. Szétnyitottam kabátomat a hideg időjárás ellenére, úgy éreztem megsülök. Vér ízét éreztem meg a számban, ajkam elzsibbadt fogaim alatt. Nem éreztem fairnek azt ami történt, ami velünk történt. Annyi minden rossz ért már, szükségem lett volna rád, téged mégsem érdekelt. 

A buszmegálló felé vettem az irányt, hamarosan indult a járatom. Lábaim remegtek, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Nem láttam tisztán az odabent raboskodó könnyektől de ez sem érdekelt. Haragudtam rád, elérted amit szerettél volna. Magamra hagytál a bajban, megismertél egy lányt és a létezésemről is elfeledkeztél, mégsem tudtalak utálni. Most viszont felemésztett a düh,tombolni akartam. Sikeresen kitörölted magadat teljesen az életemből,nyomot sem hagyva abból ami egykor voltunk. A szavaid elvesztek, ahogy a hely is ahol kimondtad őket. Többé nem létezett, ahogy az emlékek sem. Mint például mikor hagytad hogy elaludjak a válladon odabent. Ha én nem ébredem fel a zajokra, nem tudom mikor keltettél volna. Mikor az iskola fiatal tanárnőjét dícsérted, én pedig rád kontráztam az unokatesód helyes arcát említve. Valójában nem volt az, a közeledbe se ért. 

Mérges voltam, hogy többé nem fogom hallani ahogyan a szülővárosodról áradozol. Imádtad azt a helyet, szerelmes voltál az ott elterülő tájba és a gyerekkori emlékekbe. 

Más miatt is haragudtam. Azt mondtad nekem, hogy ő csak egy barát, nem szeretnél tőle semmit. Gyönyörű lány volt, az osztályodból mindenki odáig volt érte. Nem csodáltam volna ha azt mondod kedveled, mégsem tetted. 

Aztán jött az a sok rossz, egy időszak ami fájdalmas volt a számomra és mire magamhoz tértem, ti már egy pár voltatok.

Talán örültem is volna nektek ha nem hagysz annyira magamra. Ha nem feledkezel meg rólam és a barátságunkról. Vagyis arról amiről én azt hittem, hogy az. Egy régebbi nap jutott eszembe. Azt hittem akkor ért minden véget, hatalmasat tévedtem. 

2020 március 

Hosszú hónapok után akkor voltam először ismét iskolában, hiányzott a tömeg és a sok ember akikről akkor még mindig azt gondoltam, hogy a barátaim. Kisírt szemekkel sétáltam az osztályom felé, hosszú zokogáson voltam túl. 

Nem tudták hogy jövök, nem is vettek észre. Idióta jelmezekben voltak, aznap volt a farsangi előadás amiből szintén kimaradtam. 

E gondolat,a rég nem látott tinik és a rossz hírek hatása melyeket ma kaptam, épp elég indokok voltak ahhoz,hogy ismét sírva fakadjak. A legtöbben rögtön felkapták a fejüket és megindultak felém, hogy ölelésükbe vonjanak. Nagyon jól esett, szerettem az osztályom. Itt még annyira hittem bennük, remekül játszották a törődő barátot. Az iskola legnagyobb terme felé vettük az irányt, kezdetét vette a műsor. A hosszú, akkor szinte teljesen üres folyosó falának dőltem, szemben a lépcsővel, ahonnan a diákok folyamatosan jöttek. Az érkező iskolatársak egymás után üdvözöltek, kisírt szememről kérdeztek, de én csak hárítottam. A fájó kezemre fogtam, most jól jött, hogy nemrég volt műtve. 

Próbáltam úgy tenni, mintha nem várnám, hogy megjelenj, reméltem, hogy nem is fogsz. Ekkor még olyan friss volt a hiányod, dacból sem szerettem volna találkozni veled. 

Felpillantottam a lépcsőre, éreztem figyelnek. Egy közös barátunk volt az, Vernon. Mindig is jó viszonyt ápoltam vele jó volt újra látni őt. Megindult felém kerülgetve a többieket, majd magához húzott. Válla felett találkozott a tekintetünk, hónapok óta először. 

Szinte fel sem tűnt mikor tűnt el mellőlem az osztálytársad, a következő pillanatban már te álltál velem szemben. Eltudtam volna sírni magam, nehezen sikerült visszatartanom. 

-Szia. - Hangodat elmosta a tömeg moraja, halkan üdvözöltél, mint aki szégyelli magát. Tisztában voltál azzal, hogy csalódtam benned és, hogy rossz barát vagy, de nem hiszem hogy érdekelt vagy bántott is ez téged. 

Halkan köszöntem én is, majd kínosan álltunk egymással szemben. Nem tudtuk mit kéne mondanunk vagy tennünk, pedig én vártam rád. Akkor is vártam. 

-Sírtál? 

Kérdésed hallatán kicsit felhúztam szemöldököm. Kijelentettél egy nyilvánvaló információt, gratulálok hozzá. 

Az igazgató hangjára lettünk figyelmesek, az osztályod elindult a terembe, tudtuk hogy neked is menned kell. Rám néztél gyönyörű kék szemeddel, fejemben pedig megszólalt az a dal amit íriszeid miatt szerettem meg. Végig simítottál göndör hajadon, amit én is előszeretettel fogdostam. Mindig hisztiztél ha a hajadba túrtam de tudtam, hogy valójában imádtad, mikor azt tettem. 

Léptél egyet felém, búcsú ölelést szerettél volna adni de én hátra léptem. Ez épp elég reakció volt tőlem ahhoz hogy tudjad, nem szeretném hogy megölelj. Meglepett arcot vágtál, de végül nem szóltál semmit. Valójában én sem tudtam miért tettem azt amit, de nem számított. Ennek így kellett lennie, bármennyire is fájt, ez volt az ésszerű döntés. 

Kikerültél és vidáman csatlakoztál nevető barátaidhoz és barátnődhöz. Szédülni kezdtem, elszerettem volna tűnni onnan. Úgy volt, hogy tovább maradok de megkerestem anyát és a kijárat felé indultunk. Jó barátom, a sírás ismét megérkezett nem tudtam tovább visszafogni. Mire beültünk az autóba, arcomat könnyek lepték el, nem láttam tisztán. 

Annyira hinni akartam benned, a nekem mondott szavaidat próbáltam felidézni. A közösen eltöltött órákra gondoltam, arra hogy talán kosaraznom kellett volna veled. Talán minden másképp alakul ha nyitsz felém , ha te is azt érezted volna amit én. Eszembe jutott az első nap mikor egy mondvacsinált indokkal írtál rám. Aztán mikor másnap együtt ettünk órák előtt. Majd órák után, napról napra. 

Megtöröltem arcom és próbáltam elfelejteni a pár perccel ezelőtti eseményeket, mindhiába. 

Aznap láttalak utoljára.